Rendszeres olvasók

2015. július 26., vasárnap

Búcsú

 Sziasztok! Nehezen akarom elhinni, hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem ebben a blogban, de tudom, hogy így lesz a legjobb. Egyszer mindennek eljön a vége, nem igaz?! Ennek a blognak most jött el. Én az elején nem tartottam egyedinek és még most sem, de az olvasók száma azt mutatja, hogy tetszett nekik, amit olvastak. Remélem így van és nem csak én gondolom így. Igaz voltak részek, amik lehettek volna jobbak is, de ezen már nem tudok változtatni és nem is akarok. 
  Nagyon örülök, hogy velem tartottatok és követtétek Harry és Emma életét. Kíváncsi lennék az olvasóim véleményére, mármint az egész történetnek, bár tudom, hogy nem igazán szerettek kommentálni azért mégis abban reménykedem, hogy megteszitek minnél többen. 
  Már csak annyit szeretnék mondani, hogy mondani, hogy mindent köszönök, amit értem tettetek. Nélkületek nem sikerült volna létrehozni a blogot. Szóval mindent köszönök! Ti vagytok a legjobbak!

 32 rész + Epilógus


U.I. Természetesen még vannak ötleteim új blogokhoz, tehát Harry nemsokára új történetben is szerepelni fog ITT  



Ölellek Titeket!

Vége

Epilógus

Sziasztok!
Hát ennyi lett volna ez a blog. Tudom, hogy rövid, lehetett volna hosszabb is, de úgy éreztem, hogy itt kell abbahagynom, mert a többi már csak erőltetés lenne. Csak remélni tudom, hogy tetszett nektek és nem bántátok meg, hogy olvastátok. Köszönöm, hogy velem voltatok és az utolsó percig bíztattatok. Valamikor  érkezik egy búcsú is (Lehet,hogy még most felrakom), ahol majd említek egy két dolgot, kérlek titeket olvassátok majd el. 
Jó olvasást!





Harry Styles szemszöge

A mosoly a boldogság, a feledés és az emlékek jele. Mosolygunk, mert boldogok vagyunk. Mosolygunk, mert megtörtént és próbáljuk csak szép emlékként tekinteni. A mosolygás olyan, mint egy nagy vihar közepén egy napsugár. Emma ilyen volt számomra.
Hiába voltak vitáink ő akkor is mosolyogva jött megbeszélni a dolgokat. Az amnézia után csak mosolyogni és nevetni láttam. Jó meg néha kiabálni. Főleg amikor kijelentettem, hogy kilépek a bandából. Ő ezt úgy fogta fel, hogy ez az ő hibája. De megbeszéltük. Életerős volt. Olyan volt, míg még soha. A karrierre háááát. Már nem koncertezet. Lemezeket még adót ki. Minden idejét a gyerekekre és rám fordította. És én is rájuk. A fiúkkal összejártunk. A banda közös megegyezés alapján feloszlott. Mind az 5-en családot alapítottunk. És így voltunk egy nagycsalád. Persze még mi is zenélgetünk. De nem úgy, mint régen. Ez már csak egy emlék. Egy nagyon szép emlék. De már csak számomra. Itt hagytak. Minden ki itt hagyott. Olyan mintha Isten ezzel akart volna büntetni. Már csak az én kicsi (felnőtt) lányom és fiam volt. De ők is már keveset foglalkoztam velük. Hisz nekik is boldog családjuk volt.
Még mindig emlékszek. Még minden percre emlékszem, amit Emmával tölthettem. Még mindig érzem a finom édes illatát. A finom puha szőke haját. A szemei. A szemei, amik első perctől fogva megbabonáztak. Azok a mogyoró barna szemek. A cseresznye piros ajkai. A finom csókok. Emlékszem a mosolyára. Az édes kacajára. Most úgy megölelném. Csak még egy ölelés vagy egy csók. Csak ennyit szeretnék. Csak ennyit. De nem lehet. Isten magához szólította az angyalokhoz. Pedig úgy hiányzik. Csak nézem a fényképét és sírok. Oh, Isten mért tetted ezt velem? Mért kellet el venned tőlem őt? Mért vele büntetsz?
De eljön majd az én időm is tudom. Hamarosan itt lesz. Elmegyek én is az angyalokhoz. Ő ott fog várni rám tudom. Ott fog mosolyogni a mennyország kapujába.
15 évet éltem nélküle. És most 85 évesen újra láthatom. Szememet egyre nehezem volt nyitva tartani. Darcy szorította a kezem és közbe orvosnak kiabált. De már mindegy volt. Szememet becsuktam. Becsuktam örökre. Remélem, az újság örülhet, hogy most újabb sztorijuk van . Harry Styles is elhunyt.
A fény hirtelen megjelent. Egy angyal. Megfogta kezem és maga után húzott. Majd megálltunk a mennyország kapujába. Ott várt. Ahogy meglátott beleugrott a nyakamba. Úgy, mint rég. Fiatal volt és gyönyörű. Újra megcsókolhattam. Újra láthattam. Újra boldog voltam.



XXXXXX

E/3
A temető kapujában megjelent két fiatal. Egy fiú. Egy lány. Mind kettőjük kezébe két-két szál rózsa volt. Sétáltak. Majd megálltak egy dupla nagyságú sírnál. A vázákba bele rakták a rózsákat. Majd leültek a sírral szembe lévő padra. A lány sírt. A fiú próbálta vígaztalni de nem sikerült neki. Elkezdet neki énekelni egy dalt. Story of my Life. A lánysírással enyhült. Letörölte könnycseppjeit és oda ment a sírhoz. A síron lévő képekre nyomot, egy-egy puszit. Megfogta a fiú kezét majd elhagyták a temetőt. A síron ezek a nevek szerepeltek: Harold Edward Styles és Emma Styles (Emma Shmiht).

XXXXXX



A fejemen sajogni kezdet. Mintha kalapáccsal ütötték volna. Szememet megpróbáltam kinyitni. De nem sikerült az éles fény miatt. Nem tudom mi történt velem. Szemem lassan hozzá szokott a fényhez. Szépen lassan felültem. A srácok engem néztek. Anya és Gemma aggódó tekintetével is találkoztam.
  •          Öhm… Mi történt?- kérdezem.
  •          Hát pajtás. Elestél a színpadon és csúnyán beverted a fejed.- válaszol Zayn.
  •          Ja és hát. Eszméletedet veszteted.- mondja Niall.
  •          Oh….. baromra fáj a fejem.- mondom.
  •          Drágám még egy kicsit pihened kéne.- lép közelebb anya. Majd észbe kapok. Körül nézek. Mindenki fiatal és él.
  •          Milyen évet írunk? –kérdezem.
  •          2013. Mert?- kérdi Gemma.
  •          Csak kérdeztem.
  •          Figyelj öcskös. Ki az az Emma?- kérdezi Louis.
  •          Emma.- ismétlem. Beugrik az arca. A tekintette.- Mért kérdezed?
  •          Figyi Harry. Nem tudom mennyire ütötted be a fejed. De ezt a nevet mondat.- mondja Liam.
  •          Értem.
  •          És ki az a lány?- kérdezte Gemma.
  •          Nem tudom- vágtam rá.- Elmegyek.
  •          Hova? Még csak most keltél fel.- mondta anya.
  •          Csak a Starbucks-ba megyek. Nyugi.
  •          Akkor jó.


A Starbucks a házunktól egy saroknyira volt. Ezért gyorsan ott voltam. Épp a kakaómat kértem, amikor valaki elkezdet nevetni. Felismertem egyből azt az édes kacajt. Megvártam még a kakaót a kezembe nyomja az eladó majd oda mentem hozzá.
  •         Öhm.. Szia. Bocsi, ha zavarok.
  •          Szia. Semmi baj. Gyere nyugodtan.
  •          Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy hogy hívnak?
  •          Emma. Emma Shmiht.

The End

2015. július 22., szerda

32.Csak miattad csináltuk

Drága olvasóim! Köszönöm a sok visszajelzést és az új feliratkozókat is! Nagy örömöt okoztatok vele!
Remélem, hogy továbbra is megalyándékoztok néhány kommentel és pipával. Jöhet hideg meleg és várom a feliratkozókat is!
Jó olvasást! :)
U.i.: Megtaláltok ask.fm-en is. Nyugotan kövesetekbe.








„Elindulok a folyóson. Megállok az ajtó előtt. Majd lassan lenyomom a kilincset. Majd….”


Majd Kitárom magam előtt az ajtót. Körül nézek a szobába. Amikor azt mondta Fanny, hogy ide vannak elrakva a képek. Akkor én azt hittem, hogy 2 fotó album. De itt. Hát még soha életembe nem láttam ennyi fotót. Jaj, most hülyeséget mondtam, mert nem tudom, hogy láttam e valaha. Mindenhol képek voltak. Olyan volt a szoba mintha ide lett volna elzárva az életem. Polcok voltak tele minden féle kupákkal, érmekel. A falak tele voltak gyerekkori képekkel. Egy nagy szekrény volt a szoba közepén. A szekrény polcain albumok voltak. Levetem egy nagy fehér albumot. Majd leültem vele a földre a szekrény elé.

Az elején csak ennyi szerepelt: E and H. Bele lapoztam. De csak az első képet néztem meg. Harry és én voltunk. Harry épp akkor húzta fel a gyűrűt az ujjamra. A szemem könnybe lábat. Majd végig gördült az első könnycsepp az arcomon.

  •          Emma te mit csinálsz ott?- kiabált rám anya. Aki a folyosó másik végén állt. Megtöröltem a szemem. Felálltam. Majd a fényképalbumot visszaraktam a helyére.- Mégy, egyszer kérdezem. Mi a fenét keresel te ott bent?- kiabált egyre a hangosabban és egyre közelebb jött.
  •          Szerinted mit csinálok? Eltitkoltátok. Ebben a szobába itt van az életem. Minden, ami velem történt itt van.- kiabáltam én is.
  •          Emma neked oda nem szabadott bemenni.
  •          De mért nem? Mért nem akartátok, hogy emlékezek? Mért nem akartátok, hogy éljem tovább az életem? Mért akartátok, hogy amnéziás maradjak?- üvöltöttem teli torokból. De végül elsírtam magam.- Mért akartátok, hogy úgy éljek tovább, mint egy hülye? Egy hülye, aki ha meg kérdezik tőle, hogy hány évesek a gyerekei akkor nem tudja a választ. Mért akartátok ezt?- térdre estem. Kezemet a szememhez raktam és csak zokogtam.
  •          Emma. Mi csak…….. mi csak azt akartuk, hogy újra a mi kislányunk legyél. Elmentél 18 évesen Londonba. És most? Itt volt az alkalmunk, hogy újra velünk lehess. Mi CSAK MIATTAD CSINÁLTUK. Csak a kislányunkat akartuk vissza kapni. Ez annyira nagy baj?- mondta anya sírva.
  •          Mi történt?- jött oda a Fanny.
  •          Kincsem most jobb, ha elmész.- mondta anya.
  •          Nem. Nem megyek se hova. Itt maradok- makacskodott a húgom.
  •           Az Isten szerelmére azt mondtam, hogy meny el innen.- kiabált anya Fannyra.


Majd a falra néztem. Egy kép volt ott, ahogy anya egy kisbabát fog a kezébe. A kép megindult. A születésem. Az első szavam. Az 1 éves születésnapom. Az első lépésem. Szoba tiszta lettem. A 2 éves szülinapom. Majd tompán hallottam, ahogy anya a nevemet kiabálja. De nem érdekelt. Szememet lassan lecsuktam. És hagytam, hogy leforogjon az egész életem előttem. Harry. Az első pillantása. Az első csókunk. A romantikus utazások. A gyerekek születése. A sok veszekedés. Majd az utolsó pillantás. És…….. és a baleset. Emlékszem minden egyes másodpercre. Minden percre. Minden órára. Mindenre. nem tudom mennyi idő telt el amióta becsuktam a szemem. Nem tudom. De az biztos, hogy itt van. Itt van. Bárhol felismerném a hangját. Azt a cuki és kicsit érdes hangját. Hallom, ahogy a nevemet mormolja. Lassan kinyitom a szemem. És ott van. Ott ül. Szétnézek, hogy hol vagyok. De pechemre csak dohot és gyógyszert érzek. Akkor kórházba vagyok. Majd újra Harryt kezdem nézni. De ő a földet nézi. Lassan megfogom a kezét, ami az ágyamon pihent. Felkapja a fejét. Majd elmosolyodik. Az a jellegzetes mosoly. A kisgödröcskék az arcán természetesen megjelentek. Sokáig csak egy más tekintetett figyeltük. De én megtörtem a csendet.
  •          Hiányoztál.- mondtam halkan.
  •          Nekem is te.- mondja majd nyom egy puszit a homlokomra.
  •          Harry ……én ….én.- kezdem, de nem bírom elmondani, mert, elkezdtem sírni.



Harry Styles szemszöge

Emma nagyon hiányzik. A riporterek és interjúsok, újságírók csak ezért zaklatnak. De nem mondok semmit nekik. Nem akarom, hogy róla beszéljenek az emberek, mert tudom, hogy fog emlékezni. Tudom, most még rosszul fogja/ fogom fel. De ő is és én is tudom, hogy eljön az idő. De félek is tőle. Mi van, ha akkor is itt akar hagyni? Mi van, ha majd megvett? Mi van, ha soha többet nem hallhatom a hangját, nem érezhetem a csókját? Mi van, ha vége? Félek tőle. Félek a emlékszik újra akkor gyűlölni fog. De várom azt a pillanatot is amikor azt mondja „ Emlékszek. Emlékszek minden percre”. Várom, hogy újra azt mondja, szeretlek.

 A srácokkal egy interjúra vagyunk hivatalosak. A fiúk mondták, hogy ha Emmába bele mernek kötni, bevernek párat a pasinak. Hát ezzel én is úgy voltam. Már lassan az interjú felén túl voltunk, amikor megszólalt a telefonom. Bocsánatot kértem és kinyomtam. Majd megint megszólalt. Sűrű bocsánatkérés közepette kimentem és felvettem a telefont.

  •          Haló?- szóltam bele a telefonba.
  •          Szia, Harry. Ellena vagyok.- jön a hang a vonal másik végéről.
  •          Szia. Mért hívtál? –kérdezem. Mert már ma beszéltünk.
  •          Öhm…. Kórházban vagyunk.- kezdi el.
  •          Tessék? Mi történt? Ugye Emma jól van?- kezdek el aggódni.
  •          Bement abba a szobába. Én meg ideges lettem. Kiabáltunk. Egyszer csak…..csak.
  •          Egyszer csak mi?? Ellena, mi történt?- kiabálok a telefonba.
  •          Elvesztette az eszméletét. Harry ide kéne jönnöd.- mondja.
  •          Jól van. A követköz gépel, megyek.- mondom. Majd megszakítom a hívást.


Szó nélkül elmentem az interjúról. Csak ott akartam lenni mellet, hogy biztonságba tudjam. A repülőt, utat végig ideges kedtem. Majd megérkeztem Budapestre. Emma apja várt rám. Első utunk egyből a kórház volt.
Ellena elkísért a szobáig. Majd elment. Lassan benyitottam. Ott feküt mozdulatlanul. Gépek és egyéb más kütyük csipogtak. Olyan gyönyörű volt. Szőke haja a vállára omlott. A szobát az ő finom illata töltötte be. És azok az ajkak. A cseresznye színű piros ajkak. Szeme be volt csukva. De szemem előtt megjelentek a mogyoró barna szemei. Puha kezei teste mellet pihentek.
Leültem az ágy mellet lévő székre. Először csak néztem. Néztem az én gyönyörű feleségem. Mert az enyém és remélem az is marad. Bár kicsit félek. Lehet, hogy nem tudjuk megbeszélni a dolgokat. Lehet, hogy nem nekem fogja mondani azzal az édes hangjával azt, hogy „szeretlek”. DE CSAK LEHET. Nem biztos. A gondolkodásom közbe elkezdtem a földet nézni. Egyszer csak valaki megfogta a kezem. A fejemet hirtelen az ágyra kaptam. Ébren van. Ahogy erre gondoltam a szám mosolyra húzódót. Majd csak sokáig a szemét néztem. Azokat a szép szemeket.

  •          Hiányoztál.- mondja.
  •          Te is nekem.- mondom, és majd kicsattanok az örömtől.
  •          Harry ……én ….én- kezdi, de nem bírja befejezni, mert, elkezd sírni.- Harry én………. emlékszek. Emlékszek mindenre.- mondja ki végül.
  •          Mindenre?- kérdezek vissza boldogan.
  •          Mindenre. És….- kezdi a mondat végét elharapja.
  •          Mi és?- kérdezem félve.
  •          És… és nagyon hiányoztál és szeretlek.- mondja halkan.
  •          Én is nagyon szeretlek.- mondom, majd megcsókolom.
  •          Hmm… ez már hiányzott.- mondja komolyan. De a végén elnevette magát.
  •          Nekem is. De tudod még mi hiányzott?- kérdezem vigyorogva.
  •          Nem. Mi?
  •          A mosolyod és a nevetésed.
  •          Akkor csak hiányold. Én nem fogok neked mosolyogni.- játssza el a durcást.
  •          Na, fogagyunk?
  •          Fogagyunk.- mondja. Abban a pillanatban elkezdem Csikizni. Ő hangosan elkezdet nevetni. Olyan rég hallottam az édes kacaját és bele valóm igaza volt. 

2015. július 19., vasárnap

31.Emlékezni akarok

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, mert úgy láttam, hogy nem túl nagy az érdeklődés, legalábbis nem mutatjátok. Vártam a kommenteket, mert ezek tényleg sokat jelentenek. Nektek írom, de hogy ha nem jeleztek vissza, akkor semmi kedvem nem lesz magamnak írogatni. Ezért is van, hogy nehezen veszem rá magamat arra, hogy megírjam a következő részt. Nem szeretnélek titeket zsarolni vagy azt mondani, hogy ha nincsenek kommentek nem hozok új részt. Isten ments! Csak szeretném ha egy-két kommentel megajándékoznátok. Mindegy, hogy jó vagy rossz a véleményetek, írjátok le nyugodtan.
Jó olvasást! :)

FB csoport. ITT












A baleset óta 1 hónap telt el. Az óta is amnéziám van. Az orvosok szerint egyszer újra emlékezni fogok mindenre. Csak az a baj, hogy még ők se tudják, mikor jön el az az idő. Harry minden nap itt volt velem. De 3 hete haza kellet menni Angliába. A munkája és a gyerekek miatt. Amit én megértek. Minden nap beszélek vele telefonon. Ő sokszor felajánlja, hogy beszéljek Darcyvel és Harryvel. Én ezt mindig visszautasítom. Nem akarok velük beszélni. Nem tudnék a szemükbe nézni. Nem emlékszek, hogy milyenek, hogy mit szeretnek, hogy mi a kedvenc játékuk, ételük. Én nem akarok rosszat nekik. Nem akarom azt mondani nekik, hogy „Bocsi gyerekek nem emlékszek rátok, mert amnéziás vagyok”.

Amit Lizzytől kaptam könyvet, azt majd nem minden nap olvasom. Nagyon jó kistörténet és még fényképek is vannak bene. Röviden tömören egy lányról szól, akit általánosba elhagyta a barátnője. A lány 18 évesen Angliába költözőt, mint tanár. Újra találkozót a barátnőjével. Majd mind kettőnek férje lett és gyerekei. Együtt öregedtek. Majd miután meghaltak a sírjuk is egymás mellet volt. A két síron ugyanaz az idézet szerepelt (Aki azt mondja, szeret, talán igaz lehet. Aki azt mondja imád, sose hidd szavát. De aki nem szól, csak mélyen a szemedbe néz, annak a szívében örökre élsz.)   és ezzel az idézettel vége lett a könyvnek.
Olyan volt számomra ez a könyv, mint az életem. Mintha rólam szólt volna. De hát honnan tudnám, hogy rólam szólt, ha nem emlékszek az életemre. Semmire. Ami a baleset előtt volt az kitörlődött az elmémből. Mint ha egy életrajzot kéne írnod. De a végén nem tetszik, amit írtál így az egész szöveget kitörlöd. Csak ezzel az a baj, hogy akkor még újra tudod írni. De én nem. Nekem csak egy biztos pont kell. Egy pont ahol megtudom az életem. Ahol minden eszembe jut. Az 1 hónap alatt javult az amnézián. Emlékszek dalokra. De ennyi. Csak 2 dal. Emlékezni akarok.



A szüleim mindent megtesznek a gyógyulásom ért. Ezért vannak szabályok. TV-t nem nézhetek. Csak DVD-t. A házba van egy szoba, amibe nem mehetek be. Rádiót nem hallgathatok. Az nem netezhetek. Nem mehetek a falun kívül nélkülük. Korlátoznak. Mintha egy gyerek lennék, de ezt értem teszik.

  •          Anya. Én régen énekeltem?- kérdezem meg az egyik legfontosabb kérdést, ami nyomta a szívem. 1 hónapja sok idő, de az óta se fogytam ki a kérdésekből.
  •          Igen. Nagyon szépen énekelsz és sok dalt is írtál.- válaszol.
  •          Ohhh…..az jó. Fanny hol van?- érdeklődök a testvérem iránt.
  •           Kint van a lovaknál.- válaszol apa.
  •          Ki mehetek hozzá?
  •          Persze, menyél.- mondja apa.


Belebújtam a cipőmbe majd kirohantam Fannyhoz. Épp akadályokat ugrott át. Nagyon ügyesen lovagol. Az óta, ami óta a balesetem volt és haza jöttem/hoztak Magyarországra van olyan, hogy csak ki jövök és őt nézem, ahogy lovagol. Fanny és anyáék állítása szerint régen én is lovagoltam és több versenyen részt is vettem. De erre mind én nem emlékszem.

  •          Szia, Em.- köszönt Fanny.
  •          Szia, Hugi.
  •          Mit csinálsz?- kérdezi.
  •          Ez annyira hülye kérdés. Szerinted mit csinálok? Téged nézlek, ahogy lovagolsz.- válaszolok.
  •          Te nem akarsz?- kérdezi.
  •          Fanny én szeretnék de, nem tudok. Amúgy is nincs is lovam. Anyáén meg apáén meg nem szeretnék. Te meg a sajátodon lovagolsz.- szomorodok el.
  •          Emma nem tudom, hogy el e lehet ezt neked mondani de, most mindegy. Gyere mutatok valamit.- szál le a lóról és húz maga után.
  •          Most hova megyünk?- kérdezem.
  •          Jaj, gyere majd megláttod.- válaszol. Elmentünk a telkünk leghátsó részére ahol fák meg bokrok voltak. De egy hatalmas karám is. Benne egy fekete lóval.- Tudod ki ő?- kérdezte Fanny.
  •          Nem. De nagyon szép ló.
  •          Ő a te lovad. A neve Hope. A jelentése pedig r………
  •          Remény. –fejeztem be.- Mért van itt EGYEDÜL?
  •          Öhm.. Amióta elköltöztél apa úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Az elől lévő karámba volt. De amikor volt a tudod mid- Fanny nem szerette kimondani azt, hogy balesetem volt. Ha lehetett inkább kerülte a témát. Amit megértek.- Akkor hozta hátra. Nem akarta, hogy felzaklasson úgy ahogy a fényképek se. Ezért vannak elzárva abba a szobába.- fejeztebe. Tehát ezért nem mehetek be abba a szobába. De miért? Miért nem akarják, hogy tudjam mi történt velem? Mért akarják titkolni előttem?
  •          Felülhetek rá?- kérdezem.
  •          Nem. –vágja rá egyből a választ.
  •          Nem? Mért nem?
  •          Mert rég volt megülve és bevadult.
  •          Hagy próbáljam meg.- kezdek könyörögni.
  •          Nem. Gyere inkább menyünk be anyuékhoz.- mondta. Megfogta a kezem és elkezdet befelé húzni. Kíváncsi voltam, hogy milyen képek lehetnek abba szobába. Milyen képek lehetnek, ha nem akarják, hogy lássam? Mi közben gondolkodtam beértünk a házba.
  •          Sziasztok, lányok!- üdvözölt minket apa.
  •          Szia, apuci.- ugrott a nyakába Fanny. Én meg csak oda dobtam neki egy  „Szia”-át. Anya észrevette. hogy nincs túlzottan jó kedvem és ezt szóvá is tedte.
  •          Emma valami baj van?- kérdezi.
  •          Csak az a bajom, hogy t……- kezdtem el,  de nem akartam bajba keverni Fannyt. És hát vajuk be én is kíváncsi volt, és ha elmondom nekik, akkor még jobban elzárják tőlem azokat a valamiket.- totál fáradt vagyok. Inkább felmegyek és ledőlők aludni. Meg lehet, hogy felhívom Harryt.- válaszoltam kedvesen.
  •          Jól van kincsem. Meny aludj pár órát.- utasított anyu. Majd megfogtam magam és felrohantam a szobámba.

Becsuktam magam mögött az ajtót. Nem szeretem aludni. Sőt rühelltem. Amikor este aludnom kellet úgy csináltam, mint egy óvodás, aki nem akar aludni ebéd után. De tudtam, hogy szükségem van a pihenésre. Amikor becsuktam a szemem hangok és emberek, helyek jelentek meg. Volt már olyan, hogy sikítozó lányok jelentetek meg. Sokszor a nevemet kiabálták. Volt olyan, hogy két kis gyerek fogócskáztak és közben édesen nevetek. Majd volt, hogy Harry jelent meg. Ahogy mellettem áll és átkarolja a derekam. Éreztem a hiányát. Valami nagyon hiányzott. Az életem. Sokszor pánik rohamok törtek rám, mert nem bírtam elviselni, hogy nem emlékszek semmire. De végül mindig lenyugodtam. Hisz tudtam, hogy eljön az az idő, amikor megváltozik minden. Az az idő, amikor újra emlékezhetek mindenre. Minden jóra, ami történt és minden rosszra. Hiányoztak. De nem értettem, hogy a szüleim mért csinálják ezt. Úgy tesznek, mintha nem akarnák, hogy emlékezzek. Be kell mennem abba a szobába. Muszáj. De most nem mehetek, mert itthon vannak a szüleim. Ezért kitaláltam valamit.

Lerohantam a lépcsőn és a konyhába mentem megcélozva a hűtőt. Kinyitottam és kivettem belőle a tejet, ami félig volt. Anya épp nem volt a konyhába. Gyorsan megfogtam a tejes dobozt és tartalmát a lefolyóba öntöttem.

  •          Anya! El kéne menni, bevásárolni. Nincs itthon tej.- kiabáltam neki. Majd 1 percen belül jött a válasz.
  •          Ohh… tényleg már a banán is elfogyott meg szerintem akkor már veszünk felmosó szert mert már az is elfogyott.
  •          Hova megyünk?- kérdezte Fanny.
  •          Bevásárolni, ha apád jön.- válaszolt anya.
  •          Megyek meg kérdezem.- mondta Fanny majd elhagyta a helységet.
  •          Te nem jössz Emma?- néz rám anya.
  •          Nem. Most nem szeretnék. Inkább pihenek.- válaszolok.
  •          Rendben kincsem. Akkor pihenj.
  •          Apu is jön!!!!- ront be a konyhába az örült húgom.
  •          Jól van, akkor szed össze magad aztán menyünk.- sürgeti anya.
  •          Akkor én most felmentem.- mondom, majd elindulok a szobám felé.



 Majd pár perc múlva halom az ajtó csapódást majd az autó hangját. Itt az idő. Kinyitom a szobám ajtaját és kikukucskálok, majd rájövök, hogy ennek semmi értelme nem volt. Elindulok a folyóson. Megállok az ajtó előtt. Majd lassan lenyomom a kilincset. Majd…………………………

2015. július 17., péntek

30. Autóbaleset

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, mert úgy láttam, hogy nem túl nagy az érdeklődés, legalábbis nem mutatjátok. Vártam a kommenteket, mert ezek tényleg sokat jelentenek. Nektek írom, de hogy ha nem jeleztek vissza, akkor semmi kedvem nem lesz magamnak írogatni. Ezért is van, hogy nehezen veszem rá magamat arra, hogy megírjam a következő részt. Nem szeretnélek titeket zsarolni vagy azt mondani, hogy ha nincsenek kommentek nem hozok új részt. Isten ments! Csak szeretném ha egy-két kommentel megajándékoznátok. Mindegy, hogy jó vagy rossz a véleményetek, írjátok le nyugodtan.
Jó olvasást! :)




Azt mondják, hogy azoknak, akik nem emlékeznek a történelemre, az a sorsuk, hogy megismételjék.



XXXXXXX


Majd lassan kinyitottam a szemem. Ez csak egy álom volt. Csak egy álom. De akkor hol vagyok? A szoba, amibe voltam fehér volt és erősen kórház és gyógyszer szaga volt. Feledtem és mellettem fura gépek csipogtak meg mértek valamit. Fel akartam ülne, de testem fáradtan és hanyagul visszacsuklott az ágyra. Mi történt velem? Nem emlékszek semmire. Nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, hol vagyok. Olyan érzés ez, mint ha meghaltam volna. Meghaltam és újra megszületem. Tudom, furcsán hangzik, de csak ehhez tudom hasonlítani. Hisz nem emlékszek semmire. Pedig volt életem és voltak emlékeim is.

 A kezemet kezdtem el nézni, ahogy minden féle tűk voltak belém szúrva. Majd nyílt az ajtó és egy olyan 40-45 éves körüli nő jött be. Lassan oda sétált az ágyam mellé majd megszólított.

  •          Emma! Emlékszel rám?- kérdezi meg az őt nyomasztó dolgot.
  •          Öhm…. Elnézést, de nem. Esetleg elmondaná, hogy ön ki?- kérdezek vissza.
  •          Persze kincsem. Ellena Shmiht vagyok. Az édesanyád.- válaszol és szemébe megjelenek a könnyek
  •        Nem……nem emlékszek semmire. Anya segíts. Kérlek.- kezdek el sírni.- Segíts. Mesélj rólam.
  •          Sajnálom, de nem szabad az orvos szerint még jobban összezavarodnál. De egyet mondok, az idő mindent megold.- nyomot, egy puszit a homlokomra majd kiment. Egykori helyét egy talpig fehér ruhás férfi vette át.

  •          Jó napot Emma. Hogy van?- kérdezi.
  •          Öhm… Ezt most komolyan kérdezte? Nem emlékszek semmire az eddigi életemből!!!!- mondom.
  •          Elnézést, hogy ezzel felzaklattam. Szeretné tudni, hogy mi történt?
  •          Igen. Szeretném.
  •          Autóbalesettet szenvedett. Gyermekei nem szenvedtek nagyobb sérülést. Elenbe önnel. Több törése volt. Agyrázkódás. Amnézia. A férje a gyermekeket haza vitte. De az óta is itt áll az ajtó előtt. Röviden és tömören ennyi.- fejezi be az én „kis történetemet”.
  •          Hűűűűű- ennyi jött ki a számon.- A férjemmel találkozhatok?
  •          Nem tudom, hogy nem e zaklatják fel túlzottan azok, amiket mondani fog.
  •          Legyen szíves beengedni. Tudni szeretném az életemet.- könyörögtem.
  •          Rendben.- mondja. Megfordult és ki sétált. Pár perc múlva egy magas barna rövid és göndör hajú férfi lépettbe az ajtón. Zöld szeme rikított. Olyan érzés fogót el mintha már ismerném ezer éve.
  •          Szia.- köszön.- Harry vagyok.
  •          Szia, Harry. Én öhm……. nem tudom a nevemet.
  •          Emma. Emma Shmiht.- mondja halkan.
  •          Köszönöm.
  •          Ezt ne köszönd, meg- mondja.
  •          Elmeséled, hogy mi történt?- kérdezem. Ő bólint, egyet majd leül az ágyam szélére.
  •          Az egyik barátunkhoz voltunk hívót meg minket egy kisebb bulira. De te hamarabb elmentél. Beadtál valami dobozt majd el akartál menni valahova kocsival. A gyerekek is veled voltak. Valamitől nem láttál így félre álltál. A szembe lévő sávból egy itass sofőr belétek ment. A gyerekeknek nagyobb bajuk nem lett. De neked…………- mesélte.
  •          Tudom. Nekem több törésem volt. Amnézia és agyrázkodás.- fejeztembe.
  •          Ez mind 2 hete volt. Az óta komába voltál.- mondja szomorúan. Majd meg fogja a jobb kezem és elkezd az ujjaimmal játszani.
  •          Mi……Mi volt a dobozba?- kérdezem félve.
  •          Fényképek. Az eljegyzési gyűrűd és levelek. Mindenkinek írtál egy levelet.- mondja és szemébe felcsillan egy könnycsepp.
  •          Mért írtam levelet?- kérdezem túlságosan kíváncsian.
  •          Elbúcsúztál. El….el akartál hagyni.- mondja és egy könnycsepp legördül az arcán.
  •          Sajnálom.
  •          Nem kell sajnálnod, mert igazad volt. Én tényleg nem……….- kezdet el magyarázkodni de közbe vágtam.
  •          Harry. Nem kell magyarázkodnod. Nem emlékszek rá.- világosítom fel.
  •          Ez is miattam van.- kezdet el most már sírni.
  •          Sssssssh……. Harry nincs semmi baj.- nyúlok érte és mellkasomra fektettem a göndört.- majd minden rendben lesz.- kezdek el játszani az egyik göndör tincsével.
  •          Pont te nyugtatsz engem. Amikor nekem kéne téged.- keddel nevetni.
  •          Tudod te is és anya is mondtátok, hogy vannak gyerekeim. Őket, hogy hívják?
  •          Ikrek és te adtad nekik a nevüket. Egy kislány és egy kisfiú. A fiút úgy hívják, hogy Harold Matt Styles. A kislányt pedig Darcy Megan Styles.
  •          Uh…. nagyon szép nevűk van.
  •          Te adtad nekik. Nekem most mennem kell.- mondja, majd fel kell a mellkasomról. Megfordul, nyom egy puszit a homlokomra majd ki megy az ajtón.

Képek villannak be. Ember alakok. Egy dallam. Koncert jelenetek. Egy név. Egy fekete autó. Egy lány, ahogy fogja a kezem. Reflektor. Egy idősebb fiú. Mentő autó. Két új szülőt kisgyerek.
Kinyitom a szemem. Egy lány ül mellettem. Hosszú barna haja van. Ahogy meg látja, hogy őt nézem, a nyakamba ugrik. Síkitozik.

  •          Emma. Emma. Édes Istenem- kiabál. Majd beront a szobába anya. Ránk néz, majd elmosolyodik.
  •          Kincsem, jobban vagy?- kérdezi meg.
  •          Öhm.. igen anya.- válaszolok. Majd szomorúan rám néz és a lányra és kimegy az ajtón.
  •          Szia, Emma. Lizzy vagyok.- mutatkozik be.
  •          Szia. Nálad voltam ugye a baleset előtt?
  •          Igen. Öhm… Emma….öhm.. tudod, hogy öhm….. én kivagyok?- kérdezi meg dadogva. Dadogott, mert félt a válaszomtól. Mindenki retteg, hogy nem emlékszek rájuk. Ez igaz. De tudom, hogy eszembe fog jutni az életem. Tudom, mert érzem.
  •          Lizzy én….csak azt tudom, hogy a barátnőm vagy és, hogy nálad voltam a baleset előtt.- válaszolok. A válasz hallatán elszomorodik.- Sajnálom. Bárcsak emlékeznék. bárcsak mindenre és mindenkire emlékeznék. De, de egyszerűen nem tudok. És ez tudom, hogy mindenkinek rosszul esik. De én próbálok. Be villannak képek. De nem. Nincs meg az életem. Elveszet- kezdtem el zokogni.
  •          Emma. Emma semmi baj csak nyugodj le. Emma……..- kiabál Lizzy de a kép elhomályosodik előttem.
Képek. Sok, sok kép. Hangok. Emberek. Dalszövegek. Repülőgép hang. Csattanás. Fény. Köhögés. Sírás. Kisgyereknevetés. Valaki megsimogat. Homlok puszi. Kedves szavak. Vizes borogatás. Valaki a nevet mormolja. Könyörgés. Majd. Majd semmi.
 Szememet lassan és óvatosan nyitom ki. Majd gyorsan vissza is csukom az erős fény hatására. Hunyorogva, de kinyitom a szemem. Más szobába vagyok. Nem volt ugyan az a szoba. Itt a falak citromsárgák voltak és finom édes eper illat volt. Harry az ágy mellet lévő fotelbe aludt. Lassan felültem (és most sikerült! J) és körbe néztem a szobába. Ismerős volt. Szép és rendezet szoba volt. Halkan és kedvesen szólok Harrynek.


  •          Harry…Harry……Harry……göndörke- szólók neki. Persze. hogy az utolsó névre kapta fel a fejét.
  •          Em….Emma.- könnyebbül meg.
  •          Öhm… lehetne pár kérdésem?
  •          Persze, nyugodtan. Annyira hiányzott már a hangod.
  •          Akkor jó. A tiéd is nekem. Öhm…1. Hol vagyok? 2. Meddig aludtam? 3. Javult az állapotom?- teszem fel az engem zavaró kérdéseket.
  •          Öhm… Hol vagy? Hát itthon. Magyarországon. Meddig aludtál? Nem aludtál. Komába estél megint. És lassan 11 napja. A legfontosabb pedig. Igen javult az állapotod.- válaszolja meg a kérdéseket.- Ja Lizzy csinált neked egy könyvet. Tessék.- adja át.
  •          Köszönöm.- mondom. Majd fellapozom a könyvet.

2015. július 11., szombat

29. Újra Londonban

Nos sziasztok! Meghoztam az 29. részt remélem tetszeni fog. Kérek szépen mindenkit aki olvassa a blogod avagy csak most kezdett bele, hogy iratkozzon fel, kommenteljen és pipáljon. Nagyon sokat jelentene. Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!









A múltad olyan, mint egy tetoválás: ha akarod, eltüntetheted, de azzal együtt teljes a történeted. Ha annyi virágom volna, ahányszor eszembe jutottál...örökké a kertemben sétálhatnék. Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy, még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet. Egy fejezet, ami tele van meglepetésekkel, de olykor csak csalódottsággal.


Az idő múlt. Egyre csak múlt és végül én is és te is beletörődtél, hogy vége. Hogy már nincsen már az a szó ,hogy MI. Nincs felváltotta az , hogy TE ÉS ÉN. De nem tudlak elfelejteni. Minden nap gondolok rád. 4 év telt az utolsó találkozásunk óta. Tudom, kimondva nagyon kevésnek tűnik. De át élve ezt a 4 évet. Rettenetes volt.
4 év múlva újra itt állok a reptéren. Újra Londonba megyek. Újra abba a városba ahol egyszer pofára estem.  Az óta sokat változtam. A hajam színe barna és váll alá ér. De most csak a turném keretébe megyek oda. Ahogy le szál a gépem megyek, egy interjúra majd 1 hétig ott leszek. Majd a brit fővárosból egyenesen jövök haza. Haza Magyarországra.

Reptéren iszonyat mennyiségű rajongó volt. Egy testőr jött mellettem. A többi 5 a kicsikre vigyáztak. Ez ugyan úgy megismételődőt az interjú előtt. Tudtam, hogy most kifognak faggatni. Ezért a gyerek nem jöttek be.
Leültem Britnivel szembe. Aztán jöhetett a kihallgatás.
  •          Szia, Emma. Örülök, hogy újra láttlak.- köszönt Britni.
  •          Úgy szintén én is.- mondom
  •         Mért tűntél el olyan hirtelen?- kérdezi. Na, már kezdi.
  •          Tudod befejeztem életem egyik szakaszát. Nem voltam képes itt maradni.
  •          Mért mi történt?- kérdezi.
  •          Éltél már úgy, hogy nem tőrödnek veled? Hogy hiába szereted, a másikat ő már téged hanyagol?- kérdeztem vissza.
  •          Nem.
  •          Én így éltem. Mindenkinek hazudtam. Eljátszottam a szerető és boldog feleséget. Míg közben még élni se volt kedvem.
  •          Ez Harry miatt volt?- kérdezte
  •          Igen.- válaszoltam halkan.  Még kérdezgette tőlem Britni. De azok már csak a karrieremet érintették. Az interjú végén megkért, hogy énekeljek el egy dalt a következő albumomról. Én örömmel énekeltem el a JÖJJ MÉG című számomat.


Lehet hogy volt idő talán, mi bántott
Lehet hogy volt sok tévedés
Lehet a sors akarta így, hogy fájjon
Hogy szebb legyen az ébredés
Hogy úgy szeress ahogy soha senki más
Hogy te lehess szívemnek a megváltás

Jöjj még most éreznem kell
soha nem múlhat el 
többé már nem veszítlek el
gyere még, még egyetlen perc
míg átölelsz őszintén 
csak szoríts bújj közel

Talán még fel sem fogtam azt, mit kaptam
talán én mást érdemelnék
ahhoz hogy mind az összes jót ,vissza adjam
talán egy élet is kevés
hisz úgy szeretsz, ahogy soha senki más
csak te vagy szívemnek a megváltás

jöjj még most éreznem kell
soha nem múlhat el 
többé már nem veszítlek el
gyere még,még egyetlen perc
míg átölelsz őszintén 
csak szoríts bújj közel

még,még éreznem kell
soha nem múlhat el
többé már nem veszítlek el
gyere még, még egyetlen perc
míg átölelsz őszintén 
csak szoríts bújj közel
még egyszer
még egyszer
még ezerszer


Az után megköszöntem, hogy meghívtak majd kimentem Fannyhoz és a kicsikhez. Még itt kellet maradnunk, mert Britni szólt, hogy még beszélni szeretne velem. Az öltözőmmel szembe volt kirakva egy asztal. Mi ott kávéztunk Fannyval amíg a törpék körülöttünk futkároztak.
  •          Darcy!- kiabálta Harry.
  •          Hm? Igen?- kérdezi Darcy
  •          Úgy se tudsz elkapni!- kezdi el cukkolni Harry Darcyt.
  •         De eltudlak.- mondja majd elkezdenek a hosszú folyóson futni. Gyorsan felugrottam a helyemről és utánuk mentem.
  •          Darcy, Harry! Harry állj meg!- kiabálok utánuk.- Darcy Megan Styles és Harold Matt Styles azonnal álljatok meg!- kiabálok újra. Erre bezzeg megálltak és együtt visszasétáltunk Fannyhoz. Fannyval épp átbeszéltük Darcy és Harry meglepi buliját. Amikor a bejárati ajtótól hangos nevetést hallottam. Felismertem azonnal a hangot. Felálltam a székemből és megfordultam, hogy biztos legyek benne. Megindultam felé, és amikor már csak 1 méter választott el tőle a nyakába ugrottam.
  •          Lizzy!!- suttogtam a fülébe.
  •          Édes Istenem!!!! Emma- sírta el magát.
  •          Jó újra láttni!- mondom.
  •          Sajnálom és Hiányoztál.- mondja.
  •          Gyere, üljünk le Fannyhoz.


Sok évet kellet bepótolnunk. Hisz volt mit kibeszélni, hogy mik történtek az évek alatt. Darcy és Harry nagyon örültek, hogy találkoztak újra Lizzyvel. Mondjuk nem annyira emlékeztek, rá mert utoljára 1 évesen látták. Majd kiderült az is hogy azért van itt mert a fiúk is interjúznak. Majd meglátta az ilyet, képemet Lizzy.
  •          Ő még nincs itt. Zaynnel elmentek valahova.
  •          Uhhhh…. Gondolatolvasó vagy.- mondtam megkönnyebbülten.
  •          Nem csak a barátod vagyok, és már ismerlek.
  •          Anyci! Nem talájom a babám.- jön oda hozzám Darcy.
  •          Gyere megkeressük. Harry hol van?- kérdezem.
  •          Ott bent.- mutatt az öltözöm felé. Hála Istenek megtaláltuk a babát. Ha nem lett volna ekkora mázlim, akkor elkezdet volna sírni. Na de meglett. Mikor már visszamentem a lányokhoz elkezdet csörögni a telefonom.
  •          Háló!
  •          ……………..
  •          Szia!
  •          ………….
  •          Igen itt vannak. Az interjún vagyunk még.
  •          ………………….
  •          Én is szeretlek!
  •          Anyuci! Apuci az?- kérdezi Darcy.
  •          Igen apu az.- erre már Harry is ide rohant.
  •          Beszélhetünk vele? Otthon van már? Majd megölelhetem?- kérdezi Darcy és Harry egyszere.
  •          Most nem ér rá apu. De igen otthon van.- válaszolok.
  •          Akkor menyünk haza.- kezd hisztizni Harry.
  •          Igen anyci menyünk. Lécci. Apucihoz akarok menni.- kezdi el a kisasszonyi is.
  •          Ahj…. De még meg kell várnunk Britnit!- mondom nyávogva.
  •          Emma menyetek én majd szólók neki hogy elmentetek.- mondja Lizzy.
  •          Köszi Lizzy.- adok neki egy hatalmas ölelést.- Akkor törpék szegyétek össze a játékokat és induljunk. Fanny te jössz vagy mész a barátodhoz?
  •          Nem menyetek csak Noah jön értem.
  •          Akkor jó. Lizzy te maradsz a fiúkkal?- kérdezem.
  •          Igen.
  •          Ohh.. oké. Akkor majd talizunk.- mondom és nyomok két puszit az arcára.
  •          Kincseim kész vagytok,- kérdezem meg.
  •          Igeeeen anyci!- jön ki Harry és mögötte Darcy.
  •          Na, akkor mi elmentünk.- megyek és nyomok Fanny és Lizzyre egy-egy puszit.
  •          Sziasztok.- köszön el Fanny és Lizzy. A két picur megfogták a kezem és úgy indultunk el. Feltettem a fekete Ray Ben szemüvegemet. Kifelé menet velünk szembe jött két fickó. Egyből rájöttem kik ők. Zayn és Harry. Nem köszöntem nekik. De ők nekem igen.
  •          Szióka széplány!- köszönt Zayn. Ő nem változott semmit.
  •          Szia- köszönt Harry. Zaynhez képest Ő megváltozott. Nem az a Harry volt, akit én ismertem és szerettem. Rövid göndör haja hosszú lett. Karját és mellkasát tetoválások díszítették. Más lett.

    Ő is változott, mint én. A hajamon kívül én is változtam nekem is vannak kisebb nagyobb tetoválásaim. De nem ennyi.
  •          Ilyen fiatalon anyuka vagy?- kérdezi Zayn. Én nem válaszoltam. Mert a két kis törpe elengedték a kezemet és elkezdtek futni a kocsi felé. Zayn és Harry akkor már a bejárat előtt tartottak. Ezért a kicsik után szóltam.
  •          Harry, Darcy! Ne fussatok! Harry!! Darcy te se fuss!- kiabáltam. A hátam mögül meghallottam egy hangot.
  •          Emma! Emma te vagy az?