30. Autóbaleset

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, mert úgy láttam, hogy nem túl nagy az érdeklődés, legalábbis nem mutatjátok. Vártam a kommenteket, mert ezek tényleg sokat jelentenek. Nektek írom, de hogy ha nem jeleztek vissza, akkor semmi kedvem nem lesz magamnak írogatni. Ezért is van, hogy nehezen veszem rá magamat arra, hogy megírjam a következő részt. Nem szeretnélek titeket zsarolni vagy azt mondani, hogy ha nincsenek kommentek nem hozok új részt. Isten ments! Csak szeretném ha egy-két kommentel megajándékoznátok. Mindegy, hogy jó vagy rossz a véleményetek, írjátok le nyugodtan.
Jó olvasást! :)

Azt mondják, hogy azoknak, akik nem emlékeznek a történelemre, az a sorsuk, hogy megismételjék.

XXXXXXX

Majd lassan kinyitottam a szemem. Ez csak egy álom volt. Csak egy álom. De akkor hol vagyok? A szoba, amibe voltam fehér volt és erősen kórház és gyógyszer szaga volt. Feledtem és mellettem fura gépek csipogtak meg mértek valamit. Fel akartam ülne, de testem fáradtan és hanyagul visszacsuklott az ágyra. Mi történt velem? Nem emlékszek semmire. Nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, hol vagyok. Olyan érzés ez, mint ha meghaltam volna. Meghaltam és újra megszületem. Tudom, furcsán hangzik, de csak ehhez tudom hasonlítani. Hisz nem emlékszek semmire. Pedig volt életem és voltak emlékeim is.

 A kezemet kezdtem el nézni, ahogy minden féle tűk voltak belém szúrva. Majd nyílt az ajtó és egy olyan 40-45 éves körüli nő jött be. Lassan oda sétált az ágyam mellé majd megszólított.

•          Emma! Emlékszel rám?- kérdezi meg az őt nyomasztó dolgot.
•          Öhm…. Elnézést, de nem. Esetleg elmondaná, hogy ön ki?- kérdezek vissza.
•          Persze kincsem. Ellena Shmiht vagyok. Az édesanyád.- válaszol és szemébe megjelenek a könnyek
•        Nem……nem emlékszek semmire. Anya segíts. Kérlek.- kezdek el sírni.- Segíts. Mesélj rólam.
•          Sajnálom, de nem szabad az orvos szerint még jobban összezavarodnál. De egyet mondok, az idő mindent megold.- nyomot, egy puszit a homlokomra majd kiment. Egykori helyét egy talpig fehér ruhás férfi vette át.

•          Jó napot Emma. Hogy van?- kérdezi.
•          Öhm… Ezt most komolyan kérdezte? Nem emlékszek semmire az eddigi életemből!!!!- mondom.
•          Elnézést, hogy ezzel felzaklattam. Szeretné tudni, hogy mi történt?
•          Igen. Szeretném.
•          Autóbalesettet szenvedett. Gyermekei nem szenvedtek nagyobb sérülést. Elenbe önnel. Több törése volt. Agyrázkódás. Amnézia. A férje a gyermekeket haza vitte. De az óta is itt áll az ajtó előtt. Röviden és tömören ennyi.- fejezi be az én „kis történetemet”.
•          Hűűűűű- ennyi jött ki a számon.- A férjemmel találkozhatok?
•          Nem tudom, hogy nem e zaklatják fel túlzottan azok, amiket mondani fog.
•          Legyen szíves beengedni. Tudni szeretném az életemet.- könyörögtem.
•          Rendben.- mondja. Megfordult és ki sétált. Pár perc múlva egy magas barna rövid és göndör hajú férfi lépettbe az ajtón. Zöld szeme rikított. Olyan érzés fogót el mintha már ismerném ezer éve.
•          Szia.- köszön.- Harry vagyok.
•          Szia, Harry. Én öhm……. nem tudom a nevemet.
•          Emma. Emma Shmiht.- mondja halkan.
•          Köszönöm.
•          Ezt ne köszönd, meg- mondja.
•          Elmeséled, hogy mi történt?- kérdezem. Ő bólint, egyet majd leül az ágyam szélére.
•          Az egyik barátunkhoz voltunk hívót meg minket egy kisebb bulira. De te hamarabb elmentél. Beadtál valami dobozt majd el akartál menni valahova kocsival. A gyerekek is veled voltak. Valamitől nem láttál így félre álltál. A szembe lévő sávból egy itass sofőr belétek ment. A gyerekeknek nagyobb bajuk nem lett. De neked…………- mesélte.
•          Tudom. Nekem több törésem volt. Amnézia és agyrázkodás.- fejeztembe.
•          Ez mind 2 hete volt. Az óta komába voltál.- mondja szomorúan. Majd meg fogja a jobb kezem és elkezd az ujjaimmal játszani.
•          Mi……Mi volt a dobozba?- kérdezem félve.
•          Fényképek. Az eljegyzési gyűrűd és levelek. Mindenkinek írtál egy levelet.- mondja és szemébe felcsillan egy könnycsepp.
•          Mért írtam levelet?- kérdezem túlságosan kíváncsian.
•          Elbúcsúztál. El….el akartál hagyni.- mondja és egy könnycsepp legördül az arcán.
•          Sajnálom.
•          Nem kell sajnálnod, mert igazad volt. Én tényleg nem……….- kezdet el magyarázkodni de közbe vágtam.
•          Harry. Nem kell magyarázkodnod. Nem emlékszek rá.- világosítom fel.
•          Ez is miattam van.- kezdet el most már sírni.
•          Sssssssh……. Harry nincs semmi baj.- nyúlok érte és mellkasomra fektettem a göndört.- majd minden rendben lesz.- kezdek el játszani az egyik göndör tincsével.
•          Pont te nyugtatsz engem. Amikor nekem kéne téged.- keddel nevetni.
•          Tudod te is és anya is mondtátok, hogy vannak gyerekeim. Őket, hogy hívják?
•          Ikrek és te adtad nekik a nevüket. Egy kislány és egy kisfiú. A fiút úgy hívják, hogy Harold Matt Styles. A kislányt pedig Darcy Megan Styles.
•          Uh…. nagyon szép nevűk van.
•          Te adtad nekik. Nekem most mennem kell.- mondja, majd fel kell a mellkasomról. Megfordul, nyom egy puszit a homlokomra majd ki megy az ajtón.

Képek villannak be. Ember alakok. Egy dallam. Koncert jelenetek. Egy név. Egy fekete autó. Egy lány, ahogy fogja a kezem. Reflektor. Egy idősebb fiú. Mentő autó. Két új szülőt kisgyerek.

Kinyitom a szemem. Egy lány ül mellettem. Hosszú barna haja van. Ahogy meg látja, hogy őt nézem, a nyakamba ugrik. Síkitozik.

•          Emma. Emma. Édes Istenem- kiabál. Majd beront a szobába anya. Ránk néz, majd elmosolyodik.
•          Kincsem, jobban vagy?- kérdezi meg.
•          Öhm.. igen anya.- válaszolok. Majd szomorúan rám néz és a lányra és kimegy az ajtón.
•          Szia, Emma. Lizzy vagyok.- mutatkozik be.
•          Szia. Nálad voltam ugye a baleset előtt?
•          Igen. Öhm… Emma….öhm.. tudod, hogy öhm….. én kivagyok?- kérdezi meg dadogva. Dadogott, mert félt a válaszomtól. Mindenki retteg, hogy nem emlékszek rájuk. Ez igaz. De tudom, hogy eszembe fog jutni az életem. Tudom, mert érzem.
•          Lizzy én….csak azt tudom, hogy a barátnőm vagy és, hogy nálad voltam a baleset előtt.- válaszolok. A válasz hallatán elszomorodik.- Sajnálom. Bárcsak emlékeznék. bárcsak mindenre és mindenkire emlékeznék. De, de egyszerűen nem tudok. És ez tudom, hogy mindenkinek rosszul esik. De én próbálok. Be villannak képek. De nem. Nincs meg az életem. Elveszet- kezdtem el zokogni.
•          Emma. Emma semmi baj csak nyugodj le. Emma……..- kiabál Lizzy de a kép elhomályosodik előttem.

Képek. Sok, sok kép. Hangok. Emberek. Dalszövegek. Repülőgép hang. Csattanás. Fény. Köhögés. Sírás. Kisgyereknevetés. Valaki megsimogat. Homlok puszi. Kedves szavak. Vizes borogatás. Valaki a nevet mormolja. Könyörgés. Majd. Majd semmi.

 Szememet lassan és óvatosan nyitom ki. Majd gyorsan vissza is csukom az erős fény hatására. Hunyorogva, de kinyitom a szemem. Más szobába vagyok. Nem volt ugyan az a szoba. Itt a falak citromsárgák voltak és finom édes eper illat volt. Harry az ágy mellet lévő fotelbe aludt. Lassan felültem (és most sikerült! J) és körbe néztem a szobába. Ismerős volt. Szép és rendezet szoba volt. Halkan és kedvesen szólok Harrynek.

•          Harry…Harry……Harry……göndörke- szólók neki. Persze. hogy az utolsó névre kapta fel a fejét.
•          Em….Emma.- könnyebbül meg.
•          Öhm… lehetne pár kérdésem?
•          Persze, nyugodtan. Annyira hiányzott már a hangod.
•          Akkor jó. A tiéd is nekem. Öhm…1. Hol vagyok? 2. Meddig aludtam? 3. Javult az állapotom?- teszem fel az engem zavaró kérdéseket.
•          Öhm… Hol vagy? Hát itthon. Magyarországon. Meddig aludtál? Nem aludtál. Komába estél megint. És lassan 11 napja. A legfontosabb pedig. Igen javult az állapotod.- válaszolja meg a kérdéseket.- Ja Lizzy csinált neked egy könyvet. Tessék.- adja át.
•          Köszönöm.- mondom. Majd fellapozom a könyvet.