18.Memories

Múlton rágódni? Nem fogok. Változtatni? Nem tudok.

 Tettem amit tettem, nem bánom.

 Vannak és lesznek hibáim, melyekből tanulok.

Arra vártam, hogy kinyitja az ajtót és nem más, ha nem Ő. De hát lehet várni. Az ajtót egy nagyon csinos barna hajú félig pucér lány nyitotta. Az a lány volt az úgy nevezet „Állbarátnő”. Nekem több nem is kellet megfordultam és lementem a lépcsőn. Mind a négy fiú ott ült a nappaliba és a tv bámulták.

•          Fiúk elmentem. Ezzel az alakkal én többet nem akarok se egy légtérbe se a közelébe lenni. Csak magamat égettem, hogy eljöttem ide.- mondtam. Négy igen érdekes tekintettel találtam magam. Mindegyikbe a düh és a haragot lehettet látni. De Louis szemébe a csalódottságot és a fájdalmat is lehetett észlelni.

Megfordultam és távoztam a házból. Az utam egyenesen Lizzy házához vezetett. Aki boldogan nyitott ajtót.

•          Sziaaa. Mi történt?- kérdezte.
•          Szia- ennyit bírtam kinyögni mert örült sírásba kezdtem.
•          Emma. Mi történt?
•          Ott volt…… érted ott volt az a ………az a …..az a- nyögdécseltem, de nem bírtam kinyögni, mert nem tudtam. NEM BIRTAM KI MONDANI.
•          Emma. ssssssssssssh…….nyugi értem. Gyere menyünk fel.- mondta majd felhúzót az emeletre.
•          Lizzy az a lány nyitott nekem ajtót. Félig pucér volt!!!!!!- mondtam

E/3

Emma szíve majd megszakadt. Nagyon sokat sírt. Lizzy próbálta megnyugtatni. Zenét hallgatni. Beszélgetni. Énekelni. De Emmának mindig Harry jutott eszébe. Az a fiú, aki egyszer szerelmet vallót neki. Aki becsapta és……………….megcsalta. Már lassan 10 óra lesz, de a két lány még mindig ugyan ott ül és beszélget. Emma próbál arra gondolni, hogy mit csinált ő hogy ezt érdemli. Mért akarta tőle Isten, hogy szerelmes legyen. De maga is tudja legbelül, hogy jó dolog szerelmesnek lenni.

Harry közben nem tudta, hogy hova tűnt a szerelme az ajtóból. Ő nem tudta, hogy Britani (állbarátnő) kinyitotta az ajtót. Amikor meg lement megkérdezni csak ordibálást és csalódást kapott. Mindenki kiabált vele. Neki meg fogalma se volt, hogy miért. Nem tudta, hogy mi történt. Amikor meg megkérdezte, hogy mi történt. Akkor még nagyobb és egyre nagyobb kiabálást kapott.  Amikor elege lett felvette a cipőjét és elment sétálni.

Emma szemszöge

·        

•        Lizzy. Most már jobban vagyok. Elmegyek, egy kicsit sétálok jó?- kérdeztem csendesen.
•          Persze menj csak. De a gyógyszereket rakd be a táskádba!- figyelmeztettet.
•          Bent vannak. De ma nem lenne baj, ha nálad aludnék?
•          Te hülye vagy mért lenne baj. Persze hogy itt aludhatsz.
•          Jó akkor majd jövök. Szia

Nem tudom, hogy pontosan hova indultam. Csak úgy sétálok, bolyongok London utcáin. Majd egy jól ismert helyre értem. Az emlékek csak úgy záporoztak. Ott álltam a kávézó előtt. Itt voltam először Londonba. Itt találkoztam először Lizzyvel. Tovább mentem. Abba az utcába tévedtem, amiben összeütköztünk és kibékültünk. Majd oda értem a parkhoz. Itt találkoztam Hugoval. Itt eset ki a telefonom, amit Harry talált meg. Ez a park az életem része. Leültem egy padra. Felhúztam a térdeimet és szorosan átöleltem. Az emlékek csak úgy jöttek és jöttek, míg a végén kifolyt az első könnycseppem. Azt az egyet ezer másik követe. A sötétben észrevettem egy alakot. Felálltam a padról és elindultam felé. Nagyon jól tudtam ki az. Már csak pár lépés választott el minket.  Amikor rosszul lettem. A tüdőm rettentően fájni kezdet. Levegőt nem kaptam. Megfordultam és ott hagytam, hogy ne vegyen észre. De a rohamom nem javult még rosszabbodót. Leültem egy padra. A táskámból elővettem a gyógyszereimet. Gyorsan bevettem. De már túl késő volt. Valaki leguggolt elém. De nem tudom ki volt, mert az egész világ elkezdet homályosodni. Csak egy homályos képet láttam. De az emlékeket, amikre visszagondoltam tisztán és pontosan láttam magam előtt. Amit utoljára láttam a legszebb emlék volt a zöld szempár. Majd elsötétült minden.

Kinyitottam a szemem és egy szürke szobába találtam magam. Körül néztem. Senki sehol. Elkezdtem kiabálni. Ordibáltam. A falat elkezdtem ütni. De semmi.

•          Valaki van itt???? Hahoooooooo…… Valaki!!!!!- kiabáltam teli torokból.
•          Emma ne kiabálj- mondta valaki a hátam mögül. Megfordultam.
•          Te vagy az????
•          Igen én vagyok.
•          „Őrangyal” olyan fura mért vagyok itt?
•          Ne szólíts így a nevem Angie.
•          De mért vagyok itt?????
•          Tudom, hogy fájnak az emlékek. Ezért szeretnék neked segíteni.
•          Hogyan? Hogyan tudsz nekem segíteni???
•          Egyszerűen. Segítek feledni. Mindenbe segítek.
•          Feledni????
•          Igen. De most…………- mondta. Majd eltűnt és szemeim előtt újra sötétség volt.

Amikor felébredtem(reggel) egy kórházi kórterembe voltam. A mellettem lévő széken egy göndör hajú fiú feküt. Meg simogattam a fejét. Elkezdet mocorogni. De nem kellet fel. Én kimásztam az ágyból és a szobához tartozó erkélyre mentem. Már kezdtem fázni ezért vissza akartam menni. De csak akartam.

•          Engedj be!- mondtam- Egyébként is ki vagy te??? Ismerlek egyáltalán?- értetlenkedtem.

Sziasztok!

Nagyon örülök, hogy egyre többen vagytok! Köszönöm a sok megtekintést, remélem továbbra is így lesz!

(komizzatok  sokat)         XX E