Sziasztok!
Meghoztam az új részt! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, mert úgy láttam, hogy nem túl nagy az érdeklődés, legalábbis nem mutatjátok. Vártam a kommenteket, mert ezek tényleg sokat jelentenek. Nektek írom, de hogy ha nem jeleztek vissza, akkor semmi kedvem nem lesz magamnak írogatni. Ezért is van, hogy nehezen veszem rá magamat arra, hogy megírjam a következő részt. Nem szeretnélek titeket zsarolni vagy azt mondani, hogy ha nincsenek kommentek nem hozok új részt. Isten ments! Csak szeretném ha egy-két kommentel megajándékoznátok. Mindegy, hogy jó vagy rossz a véleményetek, írjátok le nyugodtan.
Jó olvasást! :)
A baleset
óta 1 hónap telt el. Az óta is amnéziám van. Az orvosok szerint egyszer újra
emlékezni fogok mindenre. Csak az a baj, hogy még ők se tudják, mikor jön el az
az idő. Harry minden nap itt volt velem. De 3 hete haza kellet menni Angliába.
A munkája és a gyerekek miatt. Amit én megértek. Minden nap beszélek vele
telefonon. Ő sokszor felajánlja, hogy beszéljek Darcyvel és Harryvel. Én ezt
mindig visszautasítom. Nem akarok velük beszélni. Nem tudnék a szemükbe nézni.
Nem emlékszek, hogy milyenek, hogy mit szeretnek, hogy mi a kedvenc játékuk,
ételük. Én nem akarok rosszat nekik. Nem akarom azt mondani nekik, hogy „Bocsi
gyerekek nem emlékszek rátok, mert amnéziás vagyok”.
Amit
Lizzytől kaptam könyvet, azt majd nem minden nap olvasom. Nagyon jó kistörténet
és még fényképek is vannak bene. Röviden tömören egy lányról szól, akit általánosba
elhagyta a barátnője. A lány 18 évesen Angliába költözőt, mint tanár. Újra találkozót
a barátnőjével. Majd mind kettőnek férje lett és gyerekei. Együtt öregedtek.
Majd miután meghaltak a sírjuk is egymás mellet volt. A két síron ugyanaz az
idézet szerepelt (Aki azt mondja, szeret, talán igaz
lehet. Aki azt mondja imád, sose hidd szavát. De aki nem szól, csak mélyen
a szemedbe néz, annak a szívében örökre élsz.) és ezzel az idézettel vége lett a könyvnek.
Olyan volt
számomra ez a könyv, mint az életem. Mintha rólam szólt volna. De hát honnan
tudnám, hogy rólam szólt, ha nem emlékszek az életemre. Semmire. Ami a baleset
előtt volt az kitörlődött az elmémből. Mint ha egy életrajzot kéne írnod. De a
végén nem tetszik, amit írtál így az egész szöveget kitörlöd. Csak ezzel az a
baj, hogy akkor még újra tudod írni. De én nem. Nekem csak egy biztos pont
kell. Egy pont ahol megtudom az életem. Ahol minden eszembe jut. Az 1 hónap
alatt javult az amnézián. Emlékszek dalokra. De ennyi. Csak 2 dal. Emlékezni
akarok.
A szüleim
mindent megtesznek a gyógyulásom ért. Ezért vannak szabályok. TV-t nem
nézhetek. Csak DVD-t. A házba van egy szoba, amibe nem mehetek be. Rádiót nem
hallgathatok. Az nem netezhetek. Nem mehetek a falun kívül nélkülük.
Korlátoznak. Mintha egy gyerek lennék, de ezt értem teszik.
- Anya.
Én régen énekeltem?- kérdezem meg az egyik legfontosabb kérdést, ami nyomta a
szívem. 1 hónapja sok idő, de az óta se fogytam ki a kérdésekből.
- Igen.
Nagyon szépen énekelsz és sok dalt is írtál.- válaszol.
- Ohhh…..az
jó. Fanny hol van?- érdeklődök a testvérem iránt.
- Kint
van a lovaknál.- válaszol apa.
- Ki
mehetek hozzá?
- Persze,
menyél.- mondja apa.
Belebújtam a cipőmbe majd kirohantam Fannyhoz. Épp
akadályokat ugrott át. Nagyon ügyesen lovagol. Az óta, ami óta a balesetem volt
és haza jöttem/hoztak Magyarországra van olyan, hogy csak ki jövök és őt nézem,
ahogy lovagol. Fanny és anyáék állítása szerint régen én is lovagoltam és több
versenyen részt is vettem. De erre mind én nem emlékszem.
- Szia,
Em.- köszönt Fanny.
- Szia,
Hugi.
- Mit
csinálsz?- kérdezi.
- Ez
annyira hülye kérdés. Szerinted mit csinálok? Téged nézlek, ahogy lovagolsz.-
válaszolok.
- Te
nem akarsz?- kérdezi.
- Fanny
én szeretnék de, nem tudok. Amúgy is nincs is lovam. Anyáén meg apáén meg nem
szeretnék. Te meg a sajátodon lovagolsz.- szomorodok el.
- Emma
nem tudom, hogy el e lehet ezt neked mondani de, most mindegy. Gyere mutatok
valamit.- szál le a lóról és húz maga után.
- Most
hova megyünk?- kérdezem.
- Jaj,
gyere majd megláttod.- válaszol. Elmentünk a telkünk leghátsó részére ahol fák
meg bokrok voltak. De egy hatalmas karám is. Benne egy fekete lóval.- Tudod ki
ő?- kérdezte Fanny.
- Nem.
De nagyon szép ló.
- Ő
a te lovad. A neve Hope. A jelentése pedig r………
- Remény.
–fejeztem be.- Mért van itt EGYEDÜL?
- Öhm..
Amióta elköltöztél apa úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Az elől lévő
karámba volt. De amikor volt a tudod mid- Fanny nem szerette kimondani azt, hogy
balesetem volt. Ha lehetett inkább kerülte a témát. Amit megértek.- Akkor hozta
hátra. Nem akarta, hogy felzaklasson úgy ahogy a fényképek se. Ezért vannak
elzárva abba a szobába.- fejeztebe. Tehát ezért nem mehetek be abba a szobába.
De miért? Miért nem akarják, hogy tudjam mi történt velem? Mért akarják
titkolni előttem?
- Felülhetek
rá?- kérdezem.
- Nem.
–vágja rá egyből a választ.
- Nem?
Mért nem?
- Mert
rég volt megülve és bevadult.
- Hagy
próbáljam meg.- kezdek könyörögni.
- Nem.
Gyere inkább menyünk be anyuékhoz.- mondta. Megfogta a kezem és elkezdet befelé
húzni. Kíváncsi voltam, hogy milyen képek lehetnek abba szobába. Milyen képek lehetnek,
ha nem akarják, hogy lássam? Mi közben gondolkodtam beértünk a házba.
- Sziasztok,
lányok!- üdvözölt minket apa.
- Szia,
apuci.- ugrott a nyakába Fanny. Én meg csak oda dobtam neki egy „Szia”-át. Anya észrevette. hogy nincs
túlzottan jó kedvem és ezt szóvá is tedte.
- Emma
valami baj van?- kérdezi.
- Csak
az a bajom, hogy t……- kezdtem el, de nem
akartam bajba keverni Fannyt. És hát vajuk be én is kíváncsi volt, és ha
elmondom nekik, akkor még jobban elzárják tőlem azokat a valamiket.- totál
fáradt vagyok. Inkább felmegyek és ledőlők aludni. Meg lehet, hogy felhívom
Harryt.- válaszoltam kedvesen.
- Jól
van kincsem. Meny aludj pár órát.- utasított anyu. Majd megfogtam magam és
felrohantam a szobámba.
Becsuktam magam mögött az ajtót. Nem szeretem aludni. Sőt rühelltem.
Amikor este aludnom kellet úgy csináltam, mint egy óvodás, aki nem akar aludni
ebéd után. De tudtam, hogy szükségem van a pihenésre. Amikor becsuktam a szemem
hangok és emberek, helyek jelentek meg. Volt már olyan, hogy sikítozó lányok
jelentetek meg. Sokszor a nevemet kiabálták. Volt olyan, hogy két kis gyerek fogócskáztak
és közben édesen nevetek. Majd volt, hogy Harry jelent meg. Ahogy mellettem áll
és átkarolja a derekam. Éreztem a hiányát. Valami nagyon hiányzott. Az életem.
Sokszor pánik rohamok törtek rám, mert nem bírtam elviselni, hogy nem emlékszek
semmire. De végül mindig lenyugodtam. Hisz tudtam, hogy eljön az az idő, amikor
megváltozik minden. Az az idő, amikor újra emlékezhetek mindenre. Minden jóra,
ami történt és minden rosszra. Hiányoztak. De nem értettem, hogy a szüleim mért
csinálják ezt. Úgy tesznek, mintha nem akarnák, hogy emlékezzek. Be kell mennem
abba a szobába. Muszáj. De most nem mehetek, mert itthon vannak a szüleim.
Ezért kitaláltam valamit.
Lerohantam a lépcsőn és a konyhába mentem megcélozva a hűtőt.
Kinyitottam és kivettem belőle a tejet, ami félig volt. Anya épp nem volt a
konyhába. Gyorsan megfogtam a tejes dobozt és tartalmát a lefolyóba öntöttem.
- Anya!
El kéne menni, bevásárolni. Nincs itthon tej.- kiabáltam neki. Majd 1 percen
belül jött a válasz.
- Ohh…
tényleg már a banán is elfogyott meg szerintem akkor már veszünk felmosó szert
mert már az is elfogyott.
- Hova
megyünk?- kérdezte Fanny.
- Bevásárolni,
ha apád jön.- válaszolt anya.
- Megyek
meg kérdezem.- mondta Fanny majd elhagyta a helységet.
- Te
nem jössz Emma?- néz rám anya.
- Nem.
Most nem szeretnék. Inkább pihenek.- válaszolok.
- Rendben
kincsem. Akkor pihenj.
- Apu
is jön!!!!- ront be a konyhába az örült húgom.
- Jól
van, akkor szed össze magad aztán menyünk.- sürgeti anya.
- Akkor
én most felmentem.- mondom, majd elindulok a szobám felé.
Majd pár perc múlva
halom az ajtó csapódást majd az autó hangját. Itt az idő. Kinyitom a szobám ajtaját
és kikukucskálok, majd rájövök, hogy ennek semmi értelme nem volt. Elindulok a
folyóson. Megállok az ajtó előtt. Majd lassan lenyomom a kilincset. Majd…………………………