32.Csak miattad csináltuk

Drága olvasóim! Köszönöm a sok visszajelzést és az új feliratkozókat is! Nagy örömöt okoztatok vele!

Remélem, hogy továbbra is megalyándékoztok néhány kommentel és pipával. Jöhet hideg meleg és várom a feliratkozókat is!

Jó olvasást! :)
U.i.: Megtaláltok ask.fm-en is. Nyugotan kövesetekbe.

„Elindulok a folyóson. Megállok az ajtó előtt. Majd lassan lenyomom a kilincset. Majd….”

Majd Kitárom magam előtt az ajtót. Körül nézek a szobába. Amikor azt mondta Fanny, hogy ide vannak elrakva a képek. Akkor én azt hittem, hogy 2 fotó album. De itt. Hát még soha életembe nem láttam ennyi fotót. Jaj, most hülyeséget mondtam, mert nem tudom, hogy láttam e valaha. Mindenhol képek voltak. Olyan volt a szoba mintha ide lett volna elzárva az életem. Polcok voltak tele minden féle kupákkal, érmekel. A falak tele voltak gyerekkori képekkel. Egy nagy szekrény volt a szoba közepén. A szekrény polcain albumok voltak. Levetem egy nagy fehér albumot. Majd leültem vele a földre a szekrény elé.

Az elején csak ennyi szerepelt: E and H. Bele lapoztam. De csak az első képet néztem meg. Harry és én voltunk. Harry épp akkor húzta fel a gyűrűt az ujjamra. A szemem könnybe lábat. Majd végig gördült az első könnycsepp az arcomon.

•          Emma te mit csinálsz ott?- kiabált rám anya. Aki a folyosó másik végén állt. Megtöröltem a szemem. Felálltam. Majd a fényképalbumot visszaraktam a helyére.- Mégy, egyszer kérdezem. Mi a fenét keresel te ott bent?- kiabált egyre a hangosabban és egyre közelebb jött.
•          Szerinted mit csinálok? Eltitkoltátok. Ebben a szobába itt van az életem. Minden, ami velem történt itt van.- kiabáltam én is.
•          Emma neked oda nem szabadott bemenni.
•          De mért nem? Mért nem akartátok, hogy emlékezek? Mért nem akartátok, hogy éljem tovább az életem? Mért akartátok, hogy amnéziás maradjak?- üvöltöttem teli torokból. De végül elsírtam magam.- Mért akartátok, hogy úgy éljek tovább, mint egy hülye? Egy hülye, aki ha meg kérdezik tőle, hogy hány évesek a gyerekei akkor nem tudja a választ. Mért akartátok ezt?- térdre estem. Kezemet a szememhez raktam és csak zokogtam.
•          Emma. Mi csak…….. mi csak azt akartuk, hogy újra a mi kislányunk legyél. Elmentél 18 évesen Londonba. És most? Itt volt az alkalmunk, hogy újra velünk lehess. Mi CSAK MIATTAD CSINÁLTUK. Csak a kislányunkat akartuk vissza kapni. Ez annyira nagy baj?- mondta anya sírva.
•          Mi történt?- jött oda a Fanny.
•          Kincsem most jobb, ha elmész.- mondta anya.
•          Nem. Nem megyek se hova. Itt maradok- makacskodott a húgom.
•           Az Isten szerelmére azt mondtam, hogy meny el innen.- kiabált anya Fannyra.

Majd a falra néztem. Egy kép volt ott, ahogy anya egy kisbabát fog a kezébe. A kép megindult. A születésem. Az első szavam. Az 1 éves születésnapom. Az első lépésem. Szoba tiszta lettem. A 2 éves szülinapom. Majd tompán hallottam, ahogy anya a nevemet kiabálja. De nem érdekelt. Szememet lassan lecsuktam. És hagytam, hogy leforogjon az egész életem előttem. Harry. Az első pillantása. Az első csókunk. A romantikus utazások. A gyerekek születése. A sok veszekedés. Majd az utolsó pillantás. És…….. és a baleset. Emlékszem minden egyes másodpercre. Minden percre. Minden órára. Mindenre. nem tudom mennyi idő telt el amióta becsuktam a szemem. Nem tudom. De az biztos, hogy itt van. Itt van. Bárhol felismerném a hangját. Azt a cuki és kicsit érdes hangját. Hallom, ahogy a nevemet mormolja. Lassan kinyitom a szemem. És ott van. Ott ül. Szétnézek, hogy hol vagyok. De pechemre csak dohot és gyógyszert érzek. Akkor kórházba vagyok. Majd újra Harryt kezdem nézni. De ő a földet nézi. Lassan megfogom a kezét, ami az ágyamon pihent. Felkapja a fejét. Majd elmosolyodik. Az a jellegzetes mosoly. A kisgödröcskék az arcán természetesen megjelentek. Sokáig csak egy más tekintetett figyeltük. De én megtörtem a csendet.

•          Hiányoztál.- mondtam halkan.
•          Nekem is te.- mondja majd nyom egy puszit a homlokomra.
•          Harry ……én ….én.- kezdem, de nem bírom elmondani, mert, elkezdtem sírni.

Harry Styles szemszöge

Emma nagyon hiányzik. A riporterek és interjúsok, újságírók csak ezért zaklatnak. De nem mondok semmit nekik. Nem akarom, hogy róla beszéljenek az emberek, mert tudom, hogy fog emlékezni. Tudom, most még rosszul fogja/ fogom fel. De ő is és én is tudom, hogy eljön az idő. De félek is tőle. Mi van, ha akkor is itt akar hagyni? Mi van, ha majd megvett? Mi van, ha soha többet nem hallhatom a hangját, nem érezhetem a csókját? Mi van, ha vége? Félek tőle. Félek a emlékszik újra akkor gyűlölni fog. De várom azt a pillanatot is amikor azt mondja „ Emlékszek. Emlékszek minden percre”. Várom, hogy újra azt mondja, szeretlek.

 A srácokkal egy interjúra vagyunk hivatalosak. A fiúk mondták, hogy ha Emmába bele mernek kötni, bevernek párat a pasinak. Hát ezzel én is úgy voltam. Már lassan az interjú felén túl voltunk, amikor megszólalt a telefonom. Bocsánatot kértem és kinyomtam. Majd megint megszólalt. Sűrű bocsánatkérés közepette kimentem és felvettem a telefont.

•          Haló?- szóltam bele a telefonba.
•          Szia, Harry. Ellena vagyok.- jön a hang a vonal másik végéről.
•          Szia. Mért hívtál? –kérdezem. Mert már ma beszéltünk.
•          Öhm…. Kórházban vagyunk.- kezdi el.
•          Tessék? Mi történt? Ugye Emma jól van?- kezdek el aggódni.
•          Bement abba a szobába. Én meg ideges lettem. Kiabáltunk. Egyszer csak…..csak.
•          Egyszer csak mi?? Ellena, mi történt?- kiabálok a telefonba.
•          Elvesztette az eszméletét. Harry ide kéne jönnöd.- mondja.
•          Jól van. A követköz gépel, megyek.- mondom. Majd megszakítom a hívást.

Szó nélkül elmentem az interjúról. Csak ott akartam lenni mellet, hogy biztonságba tudjam. A repülőt, utat végig ideges kedtem. Majd megérkeztem Budapestre. Emma apja várt rám. Első utunk egyből a kórház volt.

Ellena elkísért a szobáig. Majd elment. Lassan benyitottam. Ott feküt mozdulatlanul. Gépek és egyéb más kütyük csipogtak. Olyan gyönyörű volt. Szőke haja a vállára omlott. A szobát az ő finom illata töltötte be. És azok az ajkak. A cseresznye színű piros ajkak. Szeme be volt csukva. De szemem előtt megjelentek a mogyoró barna szemei. Puha kezei teste mellet pihentek.

Leültem az ágy mellet lévő székre. Először csak néztem. Néztem az én gyönyörű feleségem. Mert az enyém és remélem az is marad. Bár kicsit félek. Lehet, hogy nem tudjuk megbeszélni a dolgokat. Lehet, hogy nem nekem fogja mondani azzal az édes hangjával azt, hogy „szeretlek”. DE CSAK LEHET. Nem biztos. A gondolkodásom közbe elkezdtem a földet nézni. Egyszer csak valaki megfogta a kezem. A fejemet hirtelen az ágyra kaptam. Ébren van. Ahogy erre gondoltam a szám mosolyra húzódót. Majd csak sokáig a szemét néztem. Azokat a szép szemeket.

•          Hiányoztál.- mondja.
•          Te is nekem.- mondom, és majd kicsattanok az örömtől.
•          Harry ……én ….én- kezdi, de nem bírja befejezni, mert, elkezd sírni.- Harry én………. emlékszek. Emlékszek mindenre.- mondja ki végül.
•          Mindenre?- kérdezek vissza boldogan.
•          Mindenre. És….- kezdi a mondat végét elharapja.
•          Mi és?- kérdezem félve.
•          És… és nagyon hiányoztál és szeretlek.- mondja halkan.
•          Én is nagyon szeretlek.- mondom, majd megcsókolom.
•          Hmm… ez már hiányzott.- mondja komolyan. De a végén elnevette magát.
•          Nekem is. De tudod még mi hiányzott?- kérdezem vigyorogva.
•          Nem. Mi?
•          A mosolyod és a nevetésed.
•          Akkor csak hiányold. Én nem fogok neked mosolyogni.- játssza el a durcást.
•          Na, fogagyunk?
•          Fogagyunk.- mondja. Abban a pillanatban elkezdem Csikizni. Ő hangosan elkezdet nevetni. Olyan rég hallottam az édes kacaját és bele valóm igaza volt.