Rendszeres olvasók

2015. július 19., vasárnap

31.Emlékezni akarok

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, mert úgy láttam, hogy nem túl nagy az érdeklődés, legalábbis nem mutatjátok. Vártam a kommenteket, mert ezek tényleg sokat jelentenek. Nektek írom, de hogy ha nem jeleztek vissza, akkor semmi kedvem nem lesz magamnak írogatni. Ezért is van, hogy nehezen veszem rá magamat arra, hogy megírjam a következő részt. Nem szeretnélek titeket zsarolni vagy azt mondani, hogy ha nincsenek kommentek nem hozok új részt. Isten ments! Csak szeretném ha egy-két kommentel megajándékoznátok. Mindegy, hogy jó vagy rossz a véleményetek, írjátok le nyugodtan.
Jó olvasást! :)

FB csoport. ITT












A baleset óta 1 hónap telt el. Az óta is amnéziám van. Az orvosok szerint egyszer újra emlékezni fogok mindenre. Csak az a baj, hogy még ők se tudják, mikor jön el az az idő. Harry minden nap itt volt velem. De 3 hete haza kellet menni Angliába. A munkája és a gyerekek miatt. Amit én megértek. Minden nap beszélek vele telefonon. Ő sokszor felajánlja, hogy beszéljek Darcyvel és Harryvel. Én ezt mindig visszautasítom. Nem akarok velük beszélni. Nem tudnék a szemükbe nézni. Nem emlékszek, hogy milyenek, hogy mit szeretnek, hogy mi a kedvenc játékuk, ételük. Én nem akarok rosszat nekik. Nem akarom azt mondani nekik, hogy „Bocsi gyerekek nem emlékszek rátok, mert amnéziás vagyok”.

Amit Lizzytől kaptam könyvet, azt majd nem minden nap olvasom. Nagyon jó kistörténet és még fényképek is vannak bene. Röviden tömören egy lányról szól, akit általánosba elhagyta a barátnője. A lány 18 évesen Angliába költözőt, mint tanár. Újra találkozót a barátnőjével. Majd mind kettőnek férje lett és gyerekei. Együtt öregedtek. Majd miután meghaltak a sírjuk is egymás mellet volt. A két síron ugyanaz az idézet szerepelt (Aki azt mondja, szeret, talán igaz lehet. Aki azt mondja imád, sose hidd szavát. De aki nem szól, csak mélyen a szemedbe néz, annak a szívében örökre élsz.)   és ezzel az idézettel vége lett a könyvnek.
Olyan volt számomra ez a könyv, mint az életem. Mintha rólam szólt volna. De hát honnan tudnám, hogy rólam szólt, ha nem emlékszek az életemre. Semmire. Ami a baleset előtt volt az kitörlődött az elmémből. Mint ha egy életrajzot kéne írnod. De a végén nem tetszik, amit írtál így az egész szöveget kitörlöd. Csak ezzel az a baj, hogy akkor még újra tudod írni. De én nem. Nekem csak egy biztos pont kell. Egy pont ahol megtudom az életem. Ahol minden eszembe jut. Az 1 hónap alatt javult az amnézián. Emlékszek dalokra. De ennyi. Csak 2 dal. Emlékezni akarok.



A szüleim mindent megtesznek a gyógyulásom ért. Ezért vannak szabályok. TV-t nem nézhetek. Csak DVD-t. A házba van egy szoba, amibe nem mehetek be. Rádiót nem hallgathatok. Az nem netezhetek. Nem mehetek a falun kívül nélkülük. Korlátoznak. Mintha egy gyerek lennék, de ezt értem teszik.

  •          Anya. Én régen énekeltem?- kérdezem meg az egyik legfontosabb kérdést, ami nyomta a szívem. 1 hónapja sok idő, de az óta se fogytam ki a kérdésekből.
  •          Igen. Nagyon szépen énekelsz és sok dalt is írtál.- válaszol.
  •          Ohhh…..az jó. Fanny hol van?- érdeklődök a testvérem iránt.
  •           Kint van a lovaknál.- válaszol apa.
  •          Ki mehetek hozzá?
  •          Persze, menyél.- mondja apa.


Belebújtam a cipőmbe majd kirohantam Fannyhoz. Épp akadályokat ugrott át. Nagyon ügyesen lovagol. Az óta, ami óta a balesetem volt és haza jöttem/hoztak Magyarországra van olyan, hogy csak ki jövök és őt nézem, ahogy lovagol. Fanny és anyáék állítása szerint régen én is lovagoltam és több versenyen részt is vettem. De erre mind én nem emlékszem.

  •          Szia, Em.- köszönt Fanny.
  •          Szia, Hugi.
  •          Mit csinálsz?- kérdezi.
  •          Ez annyira hülye kérdés. Szerinted mit csinálok? Téged nézlek, ahogy lovagolsz.- válaszolok.
  •          Te nem akarsz?- kérdezi.
  •          Fanny én szeretnék de, nem tudok. Amúgy is nincs is lovam. Anyáén meg apáén meg nem szeretnék. Te meg a sajátodon lovagolsz.- szomorodok el.
  •          Emma nem tudom, hogy el e lehet ezt neked mondani de, most mindegy. Gyere mutatok valamit.- szál le a lóról és húz maga után.
  •          Most hova megyünk?- kérdezem.
  •          Jaj, gyere majd megláttod.- válaszol. Elmentünk a telkünk leghátsó részére ahol fák meg bokrok voltak. De egy hatalmas karám is. Benne egy fekete lóval.- Tudod ki ő?- kérdezte Fanny.
  •          Nem. De nagyon szép ló.
  •          Ő a te lovad. A neve Hope. A jelentése pedig r………
  •          Remény. –fejeztem be.- Mért van itt EGYEDÜL?
  •          Öhm.. Amióta elköltöztél apa úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Az elől lévő karámba volt. De amikor volt a tudod mid- Fanny nem szerette kimondani azt, hogy balesetem volt. Ha lehetett inkább kerülte a témát. Amit megértek.- Akkor hozta hátra. Nem akarta, hogy felzaklasson úgy ahogy a fényképek se. Ezért vannak elzárva abba a szobába.- fejeztebe. Tehát ezért nem mehetek be abba a szobába. De miért? Miért nem akarják, hogy tudjam mi történt velem? Mért akarják titkolni előttem?
  •          Felülhetek rá?- kérdezem.
  •          Nem. –vágja rá egyből a választ.
  •          Nem? Mért nem?
  •          Mert rég volt megülve és bevadult.
  •          Hagy próbáljam meg.- kezdek könyörögni.
  •          Nem. Gyere inkább menyünk be anyuékhoz.- mondta. Megfogta a kezem és elkezdet befelé húzni. Kíváncsi voltam, hogy milyen képek lehetnek abba szobába. Milyen képek lehetnek, ha nem akarják, hogy lássam? Mi közben gondolkodtam beértünk a házba.
  •          Sziasztok, lányok!- üdvözölt minket apa.
  •          Szia, apuci.- ugrott a nyakába Fanny. Én meg csak oda dobtam neki egy  „Szia”-át. Anya észrevette. hogy nincs túlzottan jó kedvem és ezt szóvá is tedte.
  •          Emma valami baj van?- kérdezi.
  •          Csak az a bajom, hogy t……- kezdtem el,  de nem akartam bajba keverni Fannyt. És hát vajuk be én is kíváncsi volt, és ha elmondom nekik, akkor még jobban elzárják tőlem azokat a valamiket.- totál fáradt vagyok. Inkább felmegyek és ledőlők aludni. Meg lehet, hogy felhívom Harryt.- válaszoltam kedvesen.
  •          Jól van kincsem. Meny aludj pár órát.- utasított anyu. Majd megfogtam magam és felrohantam a szobámba.

Becsuktam magam mögött az ajtót. Nem szeretem aludni. Sőt rühelltem. Amikor este aludnom kellet úgy csináltam, mint egy óvodás, aki nem akar aludni ebéd után. De tudtam, hogy szükségem van a pihenésre. Amikor becsuktam a szemem hangok és emberek, helyek jelentek meg. Volt már olyan, hogy sikítozó lányok jelentetek meg. Sokszor a nevemet kiabálták. Volt olyan, hogy két kis gyerek fogócskáztak és közben édesen nevetek. Majd volt, hogy Harry jelent meg. Ahogy mellettem áll és átkarolja a derekam. Éreztem a hiányát. Valami nagyon hiányzott. Az életem. Sokszor pánik rohamok törtek rám, mert nem bírtam elviselni, hogy nem emlékszek semmire. De végül mindig lenyugodtam. Hisz tudtam, hogy eljön az az idő, amikor megváltozik minden. Az az idő, amikor újra emlékezhetek mindenre. Minden jóra, ami történt és minden rosszra. Hiányoztak. De nem értettem, hogy a szüleim mért csinálják ezt. Úgy tesznek, mintha nem akarnák, hogy emlékezzek. Be kell mennem abba a szobába. Muszáj. De most nem mehetek, mert itthon vannak a szüleim. Ezért kitaláltam valamit.

Lerohantam a lépcsőn és a konyhába mentem megcélozva a hűtőt. Kinyitottam és kivettem belőle a tejet, ami félig volt. Anya épp nem volt a konyhába. Gyorsan megfogtam a tejes dobozt és tartalmát a lefolyóba öntöttem.

  •          Anya! El kéne menni, bevásárolni. Nincs itthon tej.- kiabáltam neki. Majd 1 percen belül jött a válasz.
  •          Ohh… tényleg már a banán is elfogyott meg szerintem akkor már veszünk felmosó szert mert már az is elfogyott.
  •          Hova megyünk?- kérdezte Fanny.
  •          Bevásárolni, ha apád jön.- válaszolt anya.
  •          Megyek meg kérdezem.- mondta Fanny majd elhagyta a helységet.
  •          Te nem jössz Emma?- néz rám anya.
  •          Nem. Most nem szeretnék. Inkább pihenek.- válaszolok.
  •          Rendben kincsem. Akkor pihenj.
  •          Apu is jön!!!!- ront be a konyhába az örült húgom.
  •          Jól van, akkor szed össze magad aztán menyünk.- sürgeti anya.
  •          Akkor én most felmentem.- mondom, majd elindulok a szobám felé.



 Majd pár perc múlva halom az ajtó csapódást majd az autó hangját. Itt az idő. Kinyitom a szobám ajtaját és kikukucskálok, majd rájövök, hogy ennek semmi értelme nem volt. Elindulok a folyóson. Megállok az ajtó előtt. Majd lassan lenyomom a kilincset. Majd…………………………

2 megjegyzés: